Varázsigéül mondom magamban: "London, London!" Bűvös szőnyeg, terülj hát, időn vissza, téren át hét országon repülj át! Hipp-hopp! Charing Cross hol van?
Most tüstént szállj le vélem itt a Trafalgar-téren, ahol szédülten álltam zsibongó emberbolyban; vagy túl a párás parkon, hol fák széltől ziláltan fáztak a Temze-parton és úgy kavargott éppen köd, füst, fény egy gomolyban, akár egy Turner-képen... S letűnt időkbe néztem, vén verseket idéztem, hol ős Westminster éke halott költők emléke, s ahol komoran áll a vén London tornyos vára... S ifjonti buzgalomban a British Museumban magyar szöveget, régit, másoltam estebédig; s a Hyde Parkban ha este kiki a párját leste, lombok alatt az árnyban kisértem árva árnyam... És volt egy másik nyár is, Chantilly, Versailles, Páris... Parkok, terek, ti szépek, kastélyok, régi képek... Torlott az utca árja s a Cluny-kert magánya körülölelt oly csendben, akár a Sainte Chapelle-ben... (Most reklám-fények égnek, szines betűk neonban, sugárkévék bomolnak a sápadt holddal szemben, most tombol ott az "évad", de én ezüstös-kének s oly ünnepi komolynak érzem Párist szivemben, amit Szent Genovéva őrzi a Pantheonban...) Strassburgban fent a dómon, amig lenéztem ódon magasló háztetőkre, visszaperdült a század, újultak a régi házak, kimélyült a várárok, úrfik, delnők, polgárok gyűltek sűrű sorokban a szűk sikátorokban, s velem együtt lenézett - káprázat volt, igézet - Herder s az ifju Goethe... ...egy régi békés nyáron Tarpatak hídján álltunk meghitt barátnő három, s akivel Tátrát jártunk, húnyt szemmel most is látom rég elporladt barátunk... Ó, Lomnic, Füred, Csorba... (A csúcs, hol szertenézett, erdő, ahol borongott, s ami köröttünk kéklett, hegylánc, fensik s a dombok, azóta cseh vidék lett s egy világ összeomlott...) Drezda, München jön sorba; s egy est Unter den Linden s a Burg előtt a Ringen egymást úgy váltogatja, mint képeskönyvnek lapja... Velence, utolsó lap... Gondola, karcsu csolnak, a Canal Grande habja veled együtt ringatja ezüst párod, a holdat; a bárkákon dalolnak, s az árkádok mellett a ragyogó Piazzetta, hol most hegedűk szólnak... S amott évszázak míve, Szent Márk aranyló íve... A Campanile ormán néztük, egy messze parton bibor-arany vitorlán hogyan köt ki az alkony, és odalent opálos lagunák közt a város úgy csillogott - emlékszel? - mint egy zománcos ékszer... Kit Szent Márk oroszlánja véd, tenger hableánya, te, ki örök rejtélyed örök tükrödben nézed, kihez, bár sosem látott, szivem honvággyal vágyott: egyszer megnyiltál nékem, lettél vágyból emlékem... Szünjetek hát ti könnyek, terülj szét varázs-szőnyeg, röpits át hét határon ó, álom... álom... álom...